fbpx

Lehet a társunknak olyan idő közben felvett, de akár régi, csak a rózsaszín köd elmúlta után észrevett, idegesítő szokása, egészségromboló szenvedélye, amelyen szeretnénk, ha változtatna. Ha egészségromboló, akkor elsősorban maga miatt, de nyilván mi sem szeretnénk látni, ahogy később leépül, tehát miattunk is. Persze vannak dolgok, melyek elsősorban minket bosszantanak, zavarnak az együttélésben.

Esetleg elhízott, ami egészségtelen, és egyébként is jobban tetszett, amikor nem volt kövér. Esetleg sokat dohányzik, netán folyton ő akar szerepelni, ha társaságba megyünk, vagy nehezen építi le a szülei túlzott befolyását, netán túl sok külön időt tölt a barátaival. Az is lehet, hogy rendetlen, mindig nekünk kell utána elpakolni, ami rettentően bánt és bosszant minket.

Teljesen rendben van, ha ezekről néhányszor higgadtan beszélünk, hogy tudja, mennyire bántó, fájó vagy zavaró egy dolog, ugyanakkor be kell látnunk, hogy folyamatos emlegetéssel, piszkálódással, viccelődéssel (ez esetben nevezhetjük már akár gúnyolódásnak is), nem fogjuk segíteni a változtatásban! Ezt a döntést csak ő tudja megérlelni és meghozni önerőből, de nem folyamatos külső nyomás hatására.

Az állandó korholással többszörösen kárt okozunk a kapcsolatunkban, hiszen nem szerető támogatással segítjük, erőt adva neki, hanem azt sugalljuk, hogy “rossz”, változnia kell, ami benne nyilván ellenállást szül, és talán pont a rossz szokásába menekül majd, vagy dacból nem változtat, hiszen senki sem szereti, ha gyengének kell éreznie magát, akinek más mondja meg, hogyan éljen. Emlékeztessük magunkat arra, hogy mit csináltunk (volna) kamaszként, ha a szüleink megállás nélkül piszkáltak (volna) valami miatt. A megoldási stratégia nagyjából a haverokhoz menekülés, vagy az elköltözés (lett volna). Mert mindenkinek arra van szüksége, hogy valaki elfogadja, szeretettel forduljon felé, erőt adjon a bizalmával, belé vetett hitével. Ugyanígy vagyunk ezzel felnőttként is, maximum többet mérlegelünk, mint kamaszként, és felelősségteljesebb döntéseket hozunk, mert több tapasztalattal rendelkezünk. A szeretet- és elfogadás iránti vágyunk azonban ugyanolyan fontos igény marad.

Ha presszionáljuk a társunkat, magunkkal is kiszúrunk, mert a látásmódunk teljesen megváltozik. Amire koncentrálunk, azt “növesztjük magunkban”, így egy idő után már nem fogjuk látni a szerethető, becsülhető tulajdonságait és tetteit, csak a felnagyított hiányosságát.

Ha szeretettel fordulunk felé, és elfogadjuk őt, azzal erőt adhatunk ahhoz, hogy megbirkózzon az életmódváltással, felhagyjon valamilyen idegesítő szokásával, melyek valószínűleg egyébként őt is zavarják. Úgy nem lehet egy nehézséggel megküzdeni, ha a hozzá legközelebb álló ember szeretetadás helyett folyton arra emlékezteti, hogy kevés/gyenge/változtatásra képtelen.

Természetesen garancia nincs arra, hogy a változtatás megtörténik, ugyanakkor ha belátjuk, hogy nyomásgyakorlás hatására a helyzet mindenképpen rosszabb lesz, érdemes felhagyni vele.

Pin It on Pinterest

Share This