fbpx

Tegnap este megnéztem egy amerikai dokumentumfilmet (Bonyodalmas viszonyok, 2018., eredeti cím: Swiped: hooking up the digital age) a fiatalok társkeresési szokásairól a digitális világban. Mondhatni meglepő, erősen lehangoló volt.

Ezek a randi alkalmazások (élen a Tinder) már leginkább mobilalkalmazások, nem is gépre készülnek, ahol legalább normális méretben, kellő időt rászánva tudná az ember megnézni a másik felet. Itt már csak annyiról szól a történet, hogy mint egy katalógusban a termékek, jönnek a fotók, ha jobbra húzod a képet, akkor “bejön”, ha balra, akkor “kösz nem”. Amennyiben két ember egymást jobbra húzta, akkor jön a “match” üzenet, és lehet egymással csetelni.

A film készítői által megkérdezett 16-25 éves fiatalok szinte egyöntetűen arról meséltek, hogy gyakorlatilag az első randi a másik lakásán zajlik, és pusztán a szexre korlátozódik.

Egy 16-17 éves fiú azt vallotta, hogy egy óra, kb. 6 üzenet elég ahhoz, hogy aznap estére legyen szexpartnere.

A statisztikák szerint 10 millió amerikai használja a randi-alkalmazásokat, a 18-30 közötti korosztály naponta átlagosan 10 (!) órát lóg ezeken az alkalmazásokon.

A normális, hagyományos randira, kapcsolatkeresésre törekvő fiúkat a saját korcsoportjuk kifigurázza! Az egyik fiú azt nyilatkozta, hogy “Régen ha tetszett valaki, felhívtuk, és amikor letettük a telefont, átjárt az a jóleső melegségérzés. Ma már pszichopatának néznek, ha valakit felhívsz.”
Egy másik fiún azért nevettek, mert nem a lakására hívja első nekifutásra a lányokat, hanem egy kávézóban beszélget velük.

Amellett, hogy a lányok hihetetlen nyomásról számolnak be annak kapcsán, hogy folyamatosan úgy kell festened, mint egy celeb címlaplánynak, és őrülten szexinek kell lenned, mert bármikor jöhet a “match” üzenet. Ha megérkezik, randiképesnek kell lenned. Mégis fent vannak ezeken az alkalmazásokon.

Nagyon sokan komoly lelki sérüléseket szereztek, még mindig könnyes szemmel mesélnek róla, hogy milyen megalázó, kellemetlen szituációkba keveredtek. Az egyik kamaszlány elmondja, hogy annak idején mindig úgy képzelte el, hogy majd ha eljön az ideje, egy könyvesboltban fog összefutni a nagy Ő-vel. Rá kellett jönnie, hogy manapság erre semmi esélye.

Egy másik lány azt ecsetelte, milyen szörnyű érzés egy idegen lakására tartani úgy, hogy tudod, miről fog szólni a dolog, hogy akkor is szexelned kell, ha semmi kedved hozzá, még arra sincs idő, hogy a kémia kialakuljon.

A jelenséget az egyik lány úgy összegezte, hogy “szociális kényszer” ez az egész. Vajon egy ilyen nagykamasz mennyire élvezheti ezt a “rákényszerített” életmódot, mennyire tudja valóban elfogadni a saját tetteit? Hova vezet számára ez út?

Volt olyan fiatal felnőtt lány, akihez a Tinderen 11-re megbeszélt randipartner hajnali négykor csengetett be atomrészegen, és gyakorlatilag megerőszakolta.

Egy applikáció készítő elmesélte, hogy a játékpszichológiát használják fel ezek az alkalmazások. Állatkísérletek során derült fény arra, hogy valójában a véletlenszerűség izgalmas (nem kiszámítható, mikor lesz sikerélményed, ami ez esetben a “match” üzenetben nyilvánul meg), és hogy akik kevésbé sikeresek, meglepően sokkal elhivatottabbak az alkalmazás használatában. Egy fiú úgy nyilatkozott, hogy minden egyes “match” üzenet egy vizuális stimuláció, mini adrenalin bomba.
A programozó felvázolta a nem túl fényes jövőt is, amikor már nemcsak a randiszervezés működik majd ilyen rapid módon, otthonról, hanem virtuális figuráink találkozhatnak virtuális randin.

Pszichológus hívta fel a figyelmet arra, hogy az is a siker kulcsa, hogy ilyen applikációk mögé bújva az életben sikertelenebb fiúk is “superman”-nek érezhetik magukat. A lányok említést tesznek arról is, hogy a fiúk – bár maguk sem azok – a szerintük “10-es” pontszámot érő lányokat keresik.

Összességében megfigyelhető a lányok tárgyiasítása, az, hogy senkit nem érdekel, milyen a habitusod, az intellektusod, hogy kedves, vagy vicces vagy-e, csak az, hogyan tudod magad a piacon eladni. Mellbedobással, csücsörítéssel, pucsítással lehet “nyerni” az applikációban, ahol másodpercek alatt dől el, hogy a képed jobbra vagy balra húzzák.

Nem jellemzőek a hagyományos kapcsolatok. Egy lány nem is tudja, milyen viszonyban van azzal a fiúval, akivel időnként összejönnek, de mindketten tudják egymásról: a másik másokkal is kapcsolódik közben. Egy fiú elmesélte, hogy a randi alkalmazásos keresgélés közben több vasat is tartott a tűzben, mígnem addig jutott, hogy mára tulajdonképpen van hétfői, keddi stb. “barátnője”.

Mindenki vesztes a történetben, hiszen a fiúk sem ismerik meg a szerelmet, az ahhoz vezető, olykor szomorú, máskor felemelő érzéseket, a befektetéssel, téttel járó “vadászat” örömét és izgalmát. A lányok pedig ismét visszatérnek az alárendelt szerepbe, amiből úgy tűnt, az emancipációs mozgalmak megjelenésével ki tudnak törni.

A film kitért arra is, hogy hihetetlen mértékben megnőtt a pornófogyasztás, a nőkkel szembeni elvárások a pornó teljesen leegyszerűsített világában tapasztalhatóra korlátozódnak: legyenek kinézetre is szexistennők, a szexre bármikor kaphatóak (lehetőség szerint előjáték nélkül), és mindig ordítva élvezzék is azt.

A pornó nemcsak a nőkre jelent veszélyt, mivel a férfiak hozzászoknak a való világtól nagyban különböző vizuális stimulációhoz, és az önmaguk által nyújtott kielégüléshez egyaránt. Egy 17-18 éves kamaszfiú mesélt a barátjáról, aki csak pornónézés közben hozható lázba, és az igazi aktus végén is magát kell kézzel kielégítenie. A lányok ugyanúgy néznek pornót, mint a fiúk, és elmesélésük szerint “sokat tanulnak belőle”.

Amerikában a randi-alkalmazásoknak köszönhetően is tovább nőtt – a nem ritkán halállal végződő – erőszakos bűncselekmények száma. Erre azért néhány cég már felkapta a fejét. A Tindernek például új, igazgatója lett, az új kihívásokra válaszul egy nő. Nyilatkozata szerint keresik a megoldásokat (pikírt, de nyilván nem alaptalan elgondolásom szerint csak olyanokat, amelyek nem veszélyeztetik az üzlet volumenét).
Egyelőre addig jutottak el, hogy felhívják a veszélyekre a felhasználók figyelmét: ne menjen senki ismeretlen ember lakására első randira, inkább frekventált közterületen, közösségi szórakozóhelyen találkozzon a kiszemelttel, és legalább egy ismerősnek mondja el, hogy hova és kivel megy találkozóra.

A filmet egyoldalúnak éreztem, nehezen hiszem el, hogy minden amerikai fiatal hajlandó lenne felülni a trendnek, hogy sehol ne lennének megtartó közösségek, színvonalas közösségi programok, ahol a fiatalok találkozhatnak, ismerkedhetnek, kapcsolatokat alakíthatnak ki, persze ezeknek kisebb a hírértéke.

Tisztában vagyok vele, hogy az emberek az ilyen jelenségek kapcsán szokták megbeszélni, hogy “az én gyerekem, és a tiéd szerencsére sosem csatlakozna ehhez a “divatirányzathoz, csak a többiek gyerekei”.

De tegyük a kezünket a szívünkre, a nagykamasz, fiatal felnőtt gyerekek mindig is a saját korosztályukhoz alkalmazkodnak, a többség szabja meg az irányvonalat, mi szülők pedig a “hivatalból hülye” kategóriába esünk. Maximum megmosolyogják az aggályainkat, az avitt erkölcsi elgondolásainkat. Akkor is, ha ennek udvariasan nem adnak hangot. A filmben is szóltak erről a fiatalok, hogy a 40-50 éves korosztály nem képes megérteni az ő randizási szokásaikat.

Ugyanakkor világot – bármelyik kort nézzük is -, a fiatalok vitték előre, az ő lendületük, frissességük, útkereséseik és jó meglátásaik. Mindig voltak vadhajtások, tévutak, amelyek később elhaltak. A szüleink is megélték a hippi korszakot, mégsem vált társadalmilag széles körben elfogadottá a teljes szexuális szabadság, vagy inkább szabadosság, még Amerikában sem.

A legijesztőbb ugyanakkor ebben a jelenségben, hogy ezek a fiatalok idő előtt kiégnek, elmagányosodnak, és elveszítik azt a részét a kapcsolódásnak, ami valódi intimitással, stabilitás érzéssel, megtartó erővel rendelkezik. Úgy tűnik, mintha csak a krémet nyalnák le a torta tetejéről, pedig éppen az vész el, amitől – nagy szavakat használva és leegyszerűsítve – az emberi kapcsolatok különböznek a legtöbb állati, ösztönlény által megélhető kapcsolódástól.

Ma Magyarországon még talán nem járunk ilyen széles körben ennyire mélyen, ugyanakkor napi szinten hallok visszajelzéseket javarészt 30-40 közötti nőktől, hogy képtelenség a társkereső oldalakon keresztül tartós párkapcsolatot kialakítani.

A társkeresők fogyasztói termékké silányították az egyik legfontosabb kapcsolódást.

Ez a világ az, ahol az én-márkák versenyeznek egymással, mindenki eladó árucikként, ötletes marketinggel próbálja megtalálni a legjobb vevőt. Mivel a virtuális világban sokkal több lehetőség tárul az emberek elé, mint az eddig – a digitalizáció előtt – valaha is elképzelhető lett volna, a bőség zavara egyúttal azt a képzetet is kelti, hogy nem biztos, hogy a legjobbat választották. Mindig van új, jobb… Alacsonyabb lett az ingerküszöb, a párok kevésbé toleránsak egymás hibáival szemben, sokkal könnyebben dobják a társukat, hiszen oniline ott toporognak a jelentkezők egymás sarkát taposva.  De hova lesz így a valódi megismerés, a valódi intimitás?

Örök optimistaként hiszek benne, hogy vannak, akik elgondolkodnak, meglátják, hogy a vesztünkbe rohanunk így.

Talán egyszer a többség síkra száll majd azért, hogy megőrizve, fejlesztve mind azt a jót, amit a digitalizáció nyújt, elutasítsák azt, ami vadhajtás, ami nem szolgálja az emberek jóllétét, a világgal és az életükkel való elégedettséget.

Pin It on Pinterest

Share This